– Kedves Károly! Mikor döntötte el, hogy geográfus szeretne lenni? Volt esetleg olyan időszak, amikor más irányban mélyült el az érdeklődése, vagy mindig is a földrajz vonzotta?

– A rövid válaszom: korán – soha – mindig. Ennél kicsit bővebben: A geográfia, a tér tudománya hidat képez a természet- és társadalomtudományok között, melyek ismereteit igyekszik szintetizálni a térbeliség alapján. Mindezzel természetesen a kisgyermek még nincs tisztában, ahogy annak idején én sem voltam. Amire a földrajzos pályára vezető úton biztosan emlékszem az a térbeli tájékozódás iránti korai vágy, a mindenféle térképek iránti rajongás és kiváló (jászladányi) általános iskolai és (jászapáti) gimnáziumi földrajz tanáraim személyes példamutatása volt. A későbbi témaválasztásomnál jelentős szerepet játszhatott az a tény, hogy kora gyermekkoromban rábukkantam anyai nagymamám földrajzi atlaszára, melyben természetesen még hazánk a Kárpát-medence, a történelmi Magyarország szerepelt a honismereti térképek között. Közülük különösen megragadott az ún. „néprajzi” (ma úgy mondanánk etnikai) térkép, mely elképesztően sok nemzet együttélését, mozaikszerű keveredését mutatta az évezredes területen. Ez az 1920-as években kiadott atlasz mondanom sem kell, hogy szinte köszönő viszonyban sem volt azokkal, melyekből az 1960-as, 70-es években nekünk kellett tanulnunk. Ennek is köszönhető, hogy érdeklődésem, később kutatási területem, szinte soha nem állt meg a jelenlegi magyar államhatárnál. Ehhez persze 1990 előtt az egyetemen (KLTE-n), majd munkahelyemen (MTA FKI-ban) olyan tanárokra és munkatársakra, „patrónusokra” volt szükségem, akik megvédtek a politikai kellemetlenségektől és biztosították, hogy az akkor tiltott etnikai, politikai földrajzi kérdésekkel foglalkozzak, ráadásul Kárpát-medencei dimenzióban. A társadalmi problémák térbeli, földrajzi vonzatai és a történettudomány azonban úgy bilincseltek le, hogy a lábam mindvégig a „földön állt”, azokat mindvégig a természeti környezetbe ágyazottan szemléltem. Mindezt úgy értem el, hogy a gimnáziumban matematika-fizika szakos voltam, a KLTE-n pedig a TTK-ra járva a földrajz mellett a biológia szakot végeztem el. Nagy szerencsém volt (az élettelen- és élő természet-, illetve társadalomtudományos érdeklődésem és végzettségem mellett), hogy 1984-ben, a debreceni diplomaosztót követő első munkanapon állást kaptam a jelenlegi intézetemben, az egyetemen speciálkollégiumot tartó, ott megismert mesteremnek, atyai jóbarátomnak, akkori osztályvezetőmnek, későbbi igazgatómnak, Berényi Istvánnak köszönhetően. A fenti témakörben, az 1980-as években felhalmozott etnikai kutatási eredményeim 1990 után azonnal publikálhatóvá váltak (sőt számomra megdöbbentő mértékű igény nyilvánult meg irántuk, a politika részéről is) és számos könyvem, tanulmányom jelent meg a legkülönbözőbb nyelveken. Ennek és a folyamatos, szívós munkának köszönhetően, ettől kezdve a tudományos minősítés fokozatain és a ranglétrán töretlenül haladva jutottam el a jelen állapotig, három évtized óta ugyanebben az intézetben.

– Mi a szűkebb szakterület, amivel jelenleg foglalkozik?

– Pillanatnyilag az igazgatói, tudományszervezési feladataim mellett a hasonló helyzetben lévőkhöz mérhetően (vagyis a vágyaimhoz képest alig) tudok kutatási tevékenységgel foglalkozni. A maradék tudományos energiáimat többnyire az etnikai-, vallás- és politikai földrajz köti le. Ezen belül a legutóbbi, több szerzőtársammal együtt írt publikációnk (a HunGeoBull 2014/2) a jelenlegi ukrajnai (háborúba torkolló) megosztottság földrajzi hátterét mutatta be. A geográfiához és kartográfiához kötődő jelenlegi tudományos tevékenységem azonban nagyobb részt a tavaly elindított magyar nemzeti atlasz projekt irányításához kötődik, melyről az olvasók az MNA honlapján (www.nemzetiatlasz.hu) tájékozódhatnak részletesebben. A (címer, zászló és himnusz mellett) fontos nemzeti jelképnek és kordokumentumnak is számító, több kötetes nyomtatott és elektronikus formában (non-stop online) megjelenő atlaszmű megalkotása széleskörű tudományos összefogást igényel, melynek megszervezése még sokáig fog számomra megtisztelő, örömmel vállalt terhet jelenteni.

– A társadalomföldrajznak, egyáltalán az emberi társadalommal való foglalkozásnak politikai aspektusai is vannak. Az ezen a területen dolgozó szakembernek, kutatónak, kellett-e/kell-e ügyelnie az aktuális politikai helyzetre, kormányzati elvárásokra?

– Az tény, hogy a politika mindig és mindenhol igyekszik a tudományt is felhasználni céljai elérésére. Mindez különösen igaz a társadalomtudományi kutatásokra. Más kérdés az, hogy ez tématerülettől és kutatótól függően mennyire sikerül neki. Ezt a kérdést feltételezem nem azért tette fel, hogy általánosságban válaszoljak rá, hanem személyes szemszögből. 1989 előtt a személyes példámon is érezhettem, hogy a politika hatást gyakorolt a tudományos kutatásra: céljainak megfelelően támogatott, eltűrt és tiltott. Amit én akkor csináltam huszonéves fiatalként szerencsére az az eltűrt kategóriába esett. Később, a helyzet gyökeres megváltozása azonban nem eredményezte azt, hogy engedtem volna a csábításnak, a politikai megrendeléseknek. Az természetesen gyakran előfordult, hogy a meggyőződéssel végzett, tudásszomj vezérelte (többnyire etnikai földrajzi) kutatási eredmények elnyerték a kormányzati politika tetszését és szerepet vállaltak az általunk kiadott publikációk (könyvek, atlaszok, térképek) terjesztésében, vagy újabb kiadásaik támogatásában. A kérdésére összességében azt tudom válaszolni, hogy szerencsére nem kellett ügyelnem a politika elvárásaira, csak arra (de arra mindig), hogy olyat írjak le, melyet később is (politikai szempontból) emelt fővel vállalhatok.

– Földrajzosok körében jellemző-e a kutatók elvándorlása, amely folyamat, pl. a matematikusok, fizikusok esetében általános tendencia?

– Itt nyilván nem a hosszabb-rövidebb idejű „nyugati” szakmai tapasztalatszerzésre, peregrinációra gondol, hiszen az csaknem minden tudományterület fiatal képviselőinek körében egyformán általános és szükségszerű jelenség. Az elvándorlás során a tudós a vonzó és taszító tényezők hatására, többnyire a visszatérés szándéka nélkül hagyja el szülőföldjét, képzésének és addigi alkotómunkájának helyszínét. E tekintetben a geográfusok az említett természettudósokhoz képest jóval kisebb mértékben vesznek részt az emigrációban, hasonlóan a többi „nemzeti tudomány” képviselőihez, pl. a történészekhez, néprajzosokhoz, nyelvészekhez, irodalmárokhoz. Ebben természetesen nem a „hazaszeretetük, honvágyuk” nagyobb mértéke játszik szerepet, hanem az, hogy kutatásuk nemzet- és honismereti jellege sokkal jobban kötődik hazánkhoz, a Kárpát-medencéhez.

– Milyen a kapcsolata az egyetemekkel, a földrajzi tanszékekkel?

– Rendkívül erős és állandó. Az MTA intézményhálózatában dolgozó kutatók túlnyomó többségéhez hasonlóan magam is folyamatosan részt veszek a felsőoktatásban. 1989 után egyre inkább késztetést éreztem arra, hogy kutatási eredményeimet ne csak publikációk révén tegyem közkinccsé, hanem a bel- és külföldi, magyar, illetve német nyelvű felsőoktatásba bekapcsolódva is. Kezdetben több egyetemen (pl. Klagenfurt, Budapest: ELTE, Zrínyi, Andrássy; Debrecen) voltam óraadó, majd 1999-től ilyen tanári energiáimat a Miskolci Egyetemre, az ottani földrajzi műhely „megerősítésére” összpontosítottam. Miskolcon 2001 óta egyetemi tanárként, 2006 óta igazgatóként veszek részt az ottani földrajzi oktatásban. Az elmúlt három évtizedben rendkívül szoros kapcsolatom alakult ki a Kárpát-Pannon térség egyetemeivel, az ottani földtudományi, földrajzi intézetekkel, tanszékekkel – szakmai okok mellett – korábbi és jelenlegi tudományos közéleti megbízatásaim, pozícióm miatt is: pl. Magyar Földrajzi Társaság Gazdaság- és Társadalomföldrajzi Szakosztály elnök, HUNGEO Magyar Földtudományi Szakemberek Operatív Bizottsága (Magyarhoni Földtani Társulat) elnök, Magyarország Nemzeti Atlasza szerkesztő bizottság elnök, MTA Bolyai János Ösztöndíjtanács Kuratórium tag, OTKA kuratóriumi tag, zsűri tag és elnök. Miskolcon kívül a többi egyetemi, főiskolai földrajzos műhellyel az alkalmi óraadás, előadás, doktori, habilitációs eljárásokban, közös pályázatokban, projektekben való részvétel erősíti a több évtizedes szakmai kapcsolatokat.

– Az akadémiai kutatóhálózat átalakítása eredményeképpen három éve a Csillagászati és Földtudományi Kutatóközpont egyik intézeteként működik a Földrajztudományi Intézet. Milyenek az eddigi tapasztalatai? A megújult intézményi struktúrában a kutatócsoportok hatékonyabban működnek? Igazgatóként milyennek ítéli meg az FTI és a társintézmények kapcsolatát?

– A többi igazgató kollégámhoz hasonlóan vegyesek a benyomásaim. Egyrészt az intézeti önállóság elvesztése, a kényszerű összevonás egyértelműen a hatékony ügyintézés, munkavégzés rovására ment és nem tett jót a „magyar földrajzi flotta vezérhajójának”, a korábbi FKI, a mai FTI presztízsének sem. A nagyobb méret elvileg nagyobb „játékteret”, nagyobb pénzügyi biztonságot is jelent, de nagyobb kötöttséget is. Olyan beszerzések kerültek közbeszerzési eljárás alá, melyekre a korábbi, kisebb méretű intézet nem kényszerült. Az első három év tapasztalatai alapján, a túlközpontosított döntési mechanizmus hibáiból okulva jelenleg próbáljuk a központ működési hatékonyságát fokozni, pl. az intézetek autonómiájának, az igazgatói jog(és feladat)körök növelésével, részleges helyreállításával. Az MTA szinten nyilvánvalóvá vált problémák mellett szerencsére pozitív benyomásaimról is beszámolhatok. A Földrajztudományi Intézetet azokkal a földtudományi intézetekkel vonták össze, melyekkel a korábbi időszakban is szoros formális és szakmai kapcsolatban volt. Ehhez a „triumvirátushoz” rendelték a MTA XI. Osztályához tartozó Csillagászati Intézetet, melynek tematikája a közoktatásban hagyományosan a földrajz tantárgyhoz tartozik. A tematikai hasonlóság mellett, a vezetők és egyes kutatói csoportok intézeteken átívelő szakmai, baráti kapcsolata is örvendetesen segítette az egymáshoz való közeledést. Az elmúlt időszakban a bürokratikus akadályok, nehézségek leküzdésében különösen nagy segítséget jelentett a CSFK vezetőinek (főigazgató és igazgatók) egymással való nagyon jó személyes (szinte baráti) kapcsolata is. A kutatócsoportok működésének hatékonyságára vonatkozó kérdésével kapcsolatban azt tudom mondani, hogy kutatócsoportok intézetünkben 2012 előtt is működtek, természetesen a hagyományos (természet- és társadalomföldrajzi) osztálykereteken belül. Korábbi magas színvonalú hatékonyságuk szerencsére az intézetek összevonásának következtében nem esett vissza. Ez utóbbi változás inkább az intézeteket összekötő, közös kutatócsoportok létrejöttében vált megfigyelhetővé. A társintézetekkel való együttműködés – immár „házon belül” – természetesen a korábbiakhoz képest sokkal intenzívebbé vált, különösen a természetföldrajzos kutatók egy része esetében. Az intézetközi együttműködés kapcsán azonban szükséges megemlíteni azt az interjú elején már hangoztatott nyilvánvaló tényt, hogy a tér tudománya, a geográfia a híd a természet- és társadalomtudományok között. Ilyen alapon a mai FTI-t az MTA-n belül lezajlott központosítás során szinte bármelyik intézettel (intézetekkel) összevonhatták volna, hiszen hagyományosan, az elmúlt évtizedekhez hasonlóan számos MTA-beli természet- és társadalomtudományi kutatóintézettel együttműködik. Ez a szerteágazó szakmai kapcsolatrendszer a jelenlegi nemzeti atlasz projekthez kötődően különösen szorossá vált/fog válni a következő (CSFK-n kívüli) MTA központokkal: AK, BTK, KRTK, ÖK, TK.

– Kutatáson és oktatáson kívül mivel telnek a napjai? Család, hobbi?

– Az alváson, pihenésen kívüli időm nagyobbik részét pillanatnyilag sajnos nem a kutató- és oktató munka teszi ki, hanem a tudományszervezői, tudománydiplomáciai tevékenység. A CSFK-ban ismert igazgatói feladataim mellett, különösen akadémikussá történt megválasztásom után az MTA-n belüli (egyébként megtisztelő) feladataim azok, melyek különösen sok időmet kötik le. Ezek közül nagyon sok energiát igényel és évente sok ezer kilométernyi utazást jelent, hogy 2011 óta az MTA Magyar Tudományosság Külföldön Elnöki Bizottság elnöke (az MTA világszerte szétszóródott, 1800 külső köztestületi tagjának „gondnoka”) vagyok, melyhez egy év óta társult a Magyar-Szerb Akadémiai Vegyes Bizottság társelnöki megbízatása is. Ezen elfoglaltságok ellenére határozottan törekszem arra, hogy minél több időt tölthessek családommal. Feleségem szakmabeli (biológia-földrajz szakos középiskolai tanár, igazgató), akivel a rendszerváltozás után közös könyveink is jelentek meg. Három, felnőtt korú (20-24 éves) gyermekemet pedig a BME vonzotta magához, akik közül a munkanapokon csak a két fiammal élünk együtt a szentendrei családi házunkban, míg lányunk – a hétvégéket, ünnepeket leszámítva – inkább fővárosi kollégista. Hobbi? Már az 1990-ben megjelent „Magyar ki kicsoda” életrajzi lexikon is tett fel nekem ilyen kérdést. Akkor az olvasó ezt láthatta: „Hobbija: munkája” Most is ezt válaszolom, mert olyan szerencsém van, hogy az a tevékenység, amit (persze kutatói) munkaként végzek az nem fáraszt, hanem felüdít, kikapcsol. Persze a korábbiakban felsorolt tevékenységek szellemiek, melyek komoly egészségi problémát eredményezhetnek, ha nem egészülnek ki testmozgással. Lakóhelyünk Szentendre e tekintetben is ideálisnak számít, hiszen a természetjárás, kirándulás, kerékpározás, futás, a kertészkedés lehetősége is szerepet játszott, amikor az 1980-as évek vége felé, még gyermekeink megszületése előtt a Terézvárosból kiköltöztünk ide a Dunakanyarba.