– Kedves Péter! Miért éppen csillagász lett, hogyan indult el ezen a pályán? Illetve melyek pályafutása eddigi legjelentősebb pillanatai?
– A csillagászat számomra korai hivatás. Tíz éves koromban kezembe került édesanyám földrajzi atlasza, aminek a hátoldalán volt egy csillagtérkép. Miután néhány csillagképet sikerült megtalálnom az égen, úgy éreztem, hogy a csillagászat igazán nekem való pálya lesz. Ezután elég tervszerűen haladtam a megvalósítás felé. Volt a falunkban egy csillagászhallgató, akivel felvettem a kapcsolatot, és aki szinte kijelölte számomra a további lépcsőfokokat: először szeressem meg a fizikát, majd menjek a gimnáziumban fizika tagozatra, utána pedig felvételizzek az ELTE-re fizikus szakra, így lehetek csillagász. Ettől kezdve én tulajdonképpen csak ezt a kijelölt utat követtem.Az egyetem elvégzése után azonnal ide kerültem a csillagászati intézetbe, ez az első munkahelyem. A PhD-fokozat megszerzése után meghatározó volt a pályámra két hosszabb, külföldön töltött időszak – fél évet töltöttem Firenzében, és majdnem hat évet Németországban, Heidelbergben, az ottani Max Planck Intézetben.
2001-ben családommal hazaköltöztünk Németországból. Hazajövetelemben motivált az is, hogy azt reméltem, az ottani beosztott projektmunka után itthon végre a magam ura leszek, és azokkal az izgalmas tudományos kérdésekkel foglalkozhatok, amelyekkel én szeretnék. Ez így is volt egy-két évig. Később már kevésbé, mert alakult egy kutatócsoportom, aztán igazgatóhelyettes lettem, majd igazgató. Ami ezzel jött, más volt, mint amit annak idején elképzeltem, de elfogadtam, hogy errefelé vezet az utam. 2010-ben lettem a csillagászati intézet igazgatója. Akkor azt gondoltam, hogy néhány évig kellemesen, nyugodtan eligazgatom a intézetet. Semmi arra utaló jel nem volt, hogy másképp lenne, míg 2011-ben az akadémiai reform be nem következett.
– Több mint egy év telt el azóta, hogy hivatalosan kinevezték az MTA CSFK főigazgatójává. Olyan volt az elmúlt év, mint amilyenre számított?
– Azt gondolom, hogy jobb volt annál, mint amire számítani lehetett, mint amire gondolhattunk. Valójában ez nem az első, hanem a második közös évünk volt – 2012-ben megbízott főigazgató voltam, 2013. januárjától pedig kinevezett főigazgató. A kezdet, a 2012-es év eleje nagyon nehéz volt, de a következő évben több folyamat rutinszerűvé vált, így a 2013-as év az én részemről is már kicsit kevesebb energiát, odafigyelést igényelt.
Nagyon örülök, hogy a múlt évben a kutatóközpont számára nagyon sok pályázati lehetőség volt, főleg az Akadémia részéről, és ezeket elég jól ki is tudtuk használni. Sikerélmény volt, hogy a CSFK rendszeresen, a létszámarányán felül megkapta, amit igényelt. Különböző mértékben, de nagyon komoly fejlesztések – infrastruktúra-fejlesztések, felújítási munkák, átszerveződések – folynak az intézetekben. Több intézet drága, nagy infrastruktúrákat is kapott, amire igazán büszkék lehetünk.
A 2013-as évet tekintve kiemelném a kutatói mobilitást is. Az utazásokra, együttműködésekre, konferencia részvételekre a főigazgatói keretből elég sokat tudtunk szánni, és ezt a lehetőséget mindegyik intézet ki is használta.
Szintén pozitívumnak érzem a kutatócsoporti rendszer kialakulását, megvalósítását, ami egyébként az Akadémia részéről elő is volt írva nekünk. Ez komoly előrelépés minden intézetben.
Jelenleg izgalomban tart bennünket, hogy felmerült egy vadonatúj kutatóház felépítésének a terve a svábhegyi telephelyen, ahol a budapesti intézetek – a földrajztudományi, a geokémiai, és a csillagászati – együtt helyezkednének el. Az már biztos, hogy a projekt első lépéseként 2014-ben elkezdődik a Csillagászati Intézet jelenlegi főépületének felújítása, valamint a tervezett új földtudományi-csillagászati kutatóház építészeti előkészítése. Ha az épület projekt minden eleme megvalósul, az több éves feladatot jelent számunkra.
Nagyon örültem a személyi megújulásnak, amit az intézetek öntevékenyen intéznek, és amire talán Sopron a legjobb példa. Amikor legutóbb ott jártam, rengeteg új és fiatal arc fogadott. Továbbá örömmel látom azt is, hogy pályázatokban és munkákban az intézetek között önszerveződő összefogások, együttműködések alakulnak ki, pedig az elmúlt év során egyetlen főigazgatói utasítást sem adtam ki arra vonatkozóan, „hogy akkor te meg te itt a két intézetből együtt fogtok dolgozni”.
Nyilvánvaló, hogy vitát kiváltó dolgok is voltak. Ilyen a teljesítményértékelés, a nyugdíjazási szabályzat. Ezeket nem lehet úgy véghezvinni, hogy mindig mindenkinek maradéktalanul elnyerje a tetszését, de ezek is fontosak, mert megszabják a munkának és az itteni életnek a kereteit.
Összességében elmondható, hogy elégedett vagyok a tavalyi évvel. És ami a leglényegesebb, és tavaly márciusban a kutatóközponti értekezleten is megemlítettem: béke van a kutatóközpontban. Nem azzal foglalkozunk, hogy egymásban a hibát keressük, hanem dolgozunk és együttműködünk, és ez a legfontosabb.
– Milyen kép alakult ki Önben – mint csillagász és mint főigazgató – a kutatóközpont többi intézményéről (kutatókról, kutatási témákról)?
– A kutatókról egyértelműen nagyon jó véleményem van. Azt gondolom, hogy sok területen nálunk vannak az ország legjobb szakemberei. Nagyon meg kell becsülni ezt a szakembergárdát, és ez egyben feladatot is ad: meg kell tartani ezt a szintet! Tehát a következő generációkban is magunkhoz kell vonzani a legjobbakat az országból, illetve külföldről is. Ez meghatározza például azt is, hogy az oktatásban hogyan és milyen módon érdemes részt vennünk. Nyilván azokat a helyeket kell preferálni, ahonnan tehetséges, jól képzett diákokat tudunk magunkhoz csábítani. És látni kell, hogy a kiváló kutatókért nagy a verseny, be kell vetni magunkat, minden módon meg kell próbálni vonzóvá válni, és olyan körülményeket teremteni, hogy a kutatók hajlandóak legyenek hozzánk jönni. Ez különösen nagy kihívás, ha külföldi, vagy külföldről hazaérkező kutatókat próbálunk megszerezni, mert ők egy bizonyos szinthez vannak szokva, amit nekünk is meg kell teremteni, ha meg akarjuk tartani ezeket a szakembereket.
A témák kérdése számomra érdekes, és még mindig nem körvonalazódott számomra teljesen. Amihez régebben a Csillagdában hozzászoktam, az egy viszonylag egyszerű világ volt. Kizárólag alapkutatás folyt, aminek egyetlen fokmérője a nívós – valamelyik nemzetközi újságban megjelent – publikáció volt. Még mindig tanulom, vagy próbálom megszokni azt, hogy a CSFK-ban – és azóta már a Csillagászati Intézetben is – az alapkutatási témák mellett jelen van műszerfejlesztés, közhasznú, állami feladatok, vállalkozási tevékenység.
Korábban ezekkel nem találkoztam, így ezek CSFK-n belüli optimális súlyát és a helyét még mindig próbálom kialakítani magamban. Az erőforrásaink végesek, tehát akárhogy nézzük, az egyéb témák mind az alapkutatással versenyeznek.
Az alapkutatásban vannak kétségtelenül érdekes, de kisebb volumenű – 1-2 embert foglalkoztató – tudományos témák, és vannak olyan nagyobb kezdeményezések is, amiket egy egész kutatócsoport vállal föl, és amelyek esélyt adnak arra, hogy nemzetközi színtéren is, egy nagyobb konzorciumban komoly szereplőként lehessen megjelenni. Főigazgatóként ezek az utóbbiak azok, amik a szívemhez közel állnak. Ezt egyébként a CSFK mérete eleve segíti, mivel másképp hat, ha egy nagyobb kutatóközpont csatlakozik egy konzorciumhoz, mint amikor egy kis intézet tette azt néhány évvel korábban. A nagyobb kezdeményezéseket szívesen támogatom.
Azt gondolom, hogy a témapalettánk teljesen rendben van. Két nagyobb területen, a geodézia és a napfizika területén különös nyüzsgést, megújulást, „tavaszt” érzek. Abban bízom, hogy az egyes témák finomhangolását – melyik a perspektivikusabb, vagy melyik kevésbé az – nem nekem kell kitalálni, hanem a kutatócsoporti rendszer ki fogja azt alakítani. A kevésbé sikeres témákban nyilván kevesebb publikáció fog születni, kevesebb pályázati pénz fog bejönni, és a fiatalok sem fogják az adott témához tartozó csoportot szeretni, otthagyják, vagy nem is csatlakoznak hozzá. Ezek a témák majd leépülnek, átadják a helyüket másnak. A kutatócsoporti rendszer bevallottan versenyt generál a témák között, szándékosan.
A nagyobb témákat az intézeti preferenciák, az intézeti stratégia szabja meg, de a kisebbek között a szűrést reményeim szerint maguk a kutatócsoportok fogják megtenni.
Ha már a nagy nyilvánosság előtt megnyilatkozhatok, két dologról még hadd ejtsek szót: két olyan állításról, amellyel a mai napig nem tudok azonosulni. Az egyik az, amely szerint a bizonyos intézetekben végzett kutatómunka, bizonyos kutatási témák, csak az országhatáron belül érdekesek, a hazai szakmának valók, azokat nem is szükséges publikálni, különösen nem angol nyelven, mert másokat úgysem érdekel a nagyvilágban. A föld közös, meg a csillagos ég is közös, ezért úgy gondolom, hogy bármilyen akadémiai kutatás eredményei, vagy annak módszertana általánosítható és leírható olyan szinten, hogy a külföldi szakemberek figyelmét is felkeltse. A mai napig nem tudom teljes mértékben elfogadni, hogy az itt végzett kutatómunka a határokon kívül senkit ne érdekelne.
A másik, hasonló állítás, hogy egyes területeken nincs, vagy kevesebb lehetőség van színvonalas nemzetközi lapokban publikálni. Nyilván vannak különbségek a tudományterületek között, talán nem egyformák a publikálási lehetőségek, de azért meg kell próbálni. Nem a kutatóink szakértelmével, tudásával van a probléma, nem hiszem el, hogy ők nem férnének bele a rangosabb folyóiratokba. Talán a kellő ambíció hiányában keresendő az ok, talán a szokásokból való kilépés nehéz. A kutatók számára legyen fontos a színvonalas publikáció – ezt a viszonyulást egyáltalán nem tartom lehetetlennek, sőt, nagyon szeretném ambicionálni.
– Milyen személyiségjegyekkel rendelkezik – Ön szerint – a jó kutató? Milyen munkatársakkal szeret leginkább együtt dolgozni?
– A jó kutatónak mindenképpen kreatívnak kell lennie. Gondolkozzon, kezdeményezzen, legyen ambiciózus, ami azt is jelenti, amit az előzőekben már érintettünk: legyen kényes arra, hogy saját izgalmas eredményeit az egész világ megismerje. Ne érje be azzal, hogy eléri az eredményt, hanem írja meg nívós, olvasott angol nyelvű publikációkban, legyen annyira büszke a saját eredményeire, hogy ezt megteszi. Egy mai kutatótól elvárás az is, hogy ne féljen megjelenni a nemzetközi porondon pályázatokban, bizottságokban legyen képes végrehajtani a különböző feladatokat, bár ez nem a kezdőkre vonatkozik, inkább a szenior kutatók esetében fontos szempont. A külföldi kapcsolatrendszer kialakítására való törekvés mindenképpen kiemelendő. Mindenki magából indul ki: minden szempontból egészségesnek tartom, ha a posztdoktori időszakban a kollégák néhány évet külföldön töltenek, mert ez szemléletformáló időszak a szakmai életükben. És ha valami olyat hoznak haza magukkal, amit jónak tartanak, akkor azt próbálják meg megvalósítani, ne mástól várják elképzeléseik végrehajtását.
Nos, ilyen tulajdonságokkal rendelkező munkatársakkal szeretek együtt dolgozni.
– Mi a következő lépés/cél, amit 2014-ben szeretne megvalósítani?
– 2014-ben inkább általános dolgok várhatók. Egy konkrét program május 19-21. között a Külső Tanácsadó Testület látogatása. A héttagú testület végiglátogatja mind a négy intézetet, mindenhol tájékozódnak, benyomást szereznek, majd javaslatot tesznek számomra arra vonatkozóan, hogy mi az, amit jónak, kevésbé jónak, előremutatónak, vagy javítandónak látnak. Adódhatnak olyan észrevételek, amelyek 2014-ben megvalósítandó feladatokat vonnak maguk után.
Egy másik dolog, amit kiemelnék, ami folyamatban van, és remélem, hogy még mindig mozgásban van, Magyarország csatlakozása az Európai Űrügynökséghez, amire fel kell készülnünk. A csatlakozásra talán már a jövő évben sor kerülhet. A 2014-es év egyik feladata, hogy minél több intézetben az űrkutatással, űrprojektekkel kapcsolatos elképzeléseinket egyeztessük, összerakjuk. Mondhatjuk úgy is, hogy 2014 tulajdonképpen felkészülés az űrkorszakra – űrkorszak alatt értve itt, hogy a remények szerint teljes jogú tagjai leszünk az Európai Űrügynökségnek.
Az Akadémiának is preferenciája, amit előző évben sokszor elmondtam, és idén is sokszor el fogom mondani, hogy fontos a jobb láthatóság külföldről. Nem elég, hogy kitűnő minőségben elvégezzük a munkát, annak látszani és látszódni is kell. Az adott területen nyilvánvaló kell legyen a világ összes kutatója számára, hogy igen, van egy ilyen intézet Magyarországon, amely számottevő tényező a kutatói szférában. A kutatóközpontnak talán ez az egyik legfontosabb programja: minél több területen – ahol még nem vagyunk ott – kerüljünk fel a világtérképre, és ott meghatározó szereplőként próbáljunk feltűnni.
Van még egy kisebb dolog, ami az év elején került elő. Mindegyik intézetben vannak kollégák, akik kutatói státuszokban vannak ugyan, ám az évek során úgy alakult, hogy a munkájuk inkább kutatástámogatásnak minősíthető, nem kifejezetten önálló kutatómunkának. Ez lehet műszaki támogatás, valamilyen formájú szervezéssel kapcsolatos munka, vagy adminisztrációs tevékenység. Ezt idén realizáltuk, a problémát a teljesítményértékelés hozta felszínre. A hivatalosan nagyszámú kutató az egy főre eső produktumot rontja, hiszen nagyobb számmal osztunk, mint ahányan valójában kutatómunkát végeznek. És erre semmi szükség nincsen. A nevezőbe azt a számot kell beírni, ami megfelel a valódi kutatómunkát végző kutatók számának. Az érem másik oldala, hogy a kutatóként nyilvántartott, de közben a kutatási tevékenységet valamilyen formában támogató munkatársaktól most a teljesítményértékelés során ugyanazt várjuk el, mint a kutatóktól, és ez nekik okoz álmatlan éjszakákat, kényelmetlen helyzetet.
E problémát illetően egy tisztább helyzetet szeretnék az év során kialakítani. Beszéljük át, nézzük meg, hogy ki az, aki valóban kutató, akit majd, amikor a cikkek számát elosztjuk a kutatók számával, ténylegesen tekintetbe kell venni, és ki az, aki az idejének egy részében valamilyen más tevékenységet végez. Ez természetesen nem jelent hátrányt a munkájukat nem kutatói státuszban folytató kollégák számára, sem a fizetésükben nem mutatkozik meg, csupán azt jelenti, hogy tisztázzuk, kit nevezünk kutatónak, vagy kit milyen százalékban nevezünk kutatónak, és ki az, aki a kutatástámogatást végzi.
– Mit tudhatunk meg Ábrahám Péterről, mint magánemberről?
– Pannonhalmán nőttem fel, a győri Révai Miklós Gimnáziumba jártam, az ELTE-n végeztem fizikusként és csillagászként, most Budafokon élünk a családommal. A feleségem, Edit zenetanár. Három lányunk van, akiket a legkülönbözőbb területek érdekelnek. A legnagyobb, Kata az ELTE-re jár magyar-történelem szakra, a középső, Flóra még gimnazista, őt a fizika érdekli, a legkisebb, Eszter pedig úgy tűnik zenei tehetséget örökölt, oboázik, az ő esetében a zenei pálya is felmerülhet.
A zene az egyik meghatározó téma a családunkban, a feleségem és mindhárom gyerek zenél. Emellett a magyar néptánc is összeköt minket. Annak idején 20 évig együttesben táncoltam, ott ismerkedtem meg a feleségemmel, azóta is eljárunk nyári tánctáborokba, ha lehetőségünk van rá.